Fákon a madár dala, alant a fűrész hangja messze száll.   Wolfbetta (2011. március 30.)

  Fekszem az ágyon csendben, s hallgatom az eső mint kopog. Ahogy cseppen, monoton dobverő üti a falraszerelt levelest.   Farkas Erzsébet (Wolfbetta) /2013. szeptember 20./

  Kövér narancs a napkorong, amint az égre bandukol, de még szemét törölve álmosan tekinget egyre. Kék azúr porond az álma. Nem szerény, ezért arany ruhába bújva lépeget, s e fényes égi test egész a holdas égig integet felénk.   Wolfbetta 2013. augusztus 22.

  Rózsa nyílik, s bimbó rengeteg rigatózik kósza széllel, szirmait lágyan simítja meg.   Száll tarka pillangó felette szárnyát tátogatva széjjel, bársonyos porával fedve be.   Édes álmot méhek gyűjtenek, sármos rózsák közt serényen csennek át…

  Végső állomás, még lelkünk összeér, nem marad, csupán magány és tűnt remény. Foszlott álmaink, mint sírban szál virág, napsütés helyett a téli táj, mi vár.   Izzó, szép szerelmünk végítéletét fájdalomtól sírva írta ránk az ég. Hullnak könnyeim, bennem…

  Kellemes, lágy zene, ocarina. Ringat a dallama, nyugtat a ritmusa, szellő fuvallata száll a tenger felől, apró kis fodrokon csillog a fény. Odafent oly tisztán ragyog az azúr ég, elszállnak a gondok, újra él a remény. Elcsendesül körülöttünk a zaj, élek a lélek…

  A remény még visszakacsint az őszre és zizzen az avar a talpam alatt, mégis, oly fázósan, kabátot öltve, langy szobára vágyva járom utamat.   Idekinn a kósza novemberi szél lobogó hajamat égnek emelve, fülembe suttogva a télről beszél, s az őszt búcsúztatja…

  Porba hullott rózsaszirmod, s hantjával takart a halál. Kezemben egy szál virágot tartok, emlékezve némán.   Érzem, kérdezed most tőlem: Sírsz?..., s a rengeteg miértet. Pedig csak egy kósza könnycsepp, mely a végtelenbe tévedt.   Amíg a gyertya csonkig…

Megrekedt bennem egy pillanat, most súlytalan lebegek veled. Tenyérnyi távolság lett a perc, mely szívemben végleg itt maradt.   Sima homlokomra az idő barázdát húzva ír végtelent. Csak én magam tudom, mit jelent benne minden aprócska redő.   Tegnapunk a mába mentem…

A távolság mérhetetlen súlya fájó szívembe költözött. Várom, mikor ölelhetlek újra szorosan karjaim között.   Megállva tétovázik az idő, míg vágyom a találkozást. Úgy érzem, mint ki végtelenből jő, s bolyongva érkezik hozzám.   Kapaszkodunk az éter…