A távolság mérhetetlen súlya

fájó szívembe költözött.

Várom, mikor ölelhetlek újra

szorosan karjaim között.

Megállva tétovázik az idő,

míg vágyom a találkozást.

Úgy érzem, mint ki végtelenből jő,

s bolyongva érkezik hozzám.

Kapaszkodunk az éter hangjain,

kötélen egyensúlyozunk.

Néha billen velünk a fránya híd,

de tudjuk, összetartozunk.

Kapocsként fűznek egybe génjeink,

véred véremből csordogál.

Látom, szemed most ismét rám tekint,

s nem kérek ennél több csodát.

Wolfbetta

(2012. június 11.)