Végső állomás, még lelkünk összeér,

nem marad, csupán magány és tűnt remény.

Foszlott álmaink, mint sírban szál virág,

napsütés helyett a téli táj, mi vár.

Izzó, szép szerelmünk végítéletét

fájdalomtól sírva írta ránk az ég.

Hullnak könnyeim, bennem csak némaság,

hontalanra vált a lét, a zord világ.

Gyertyáim fölött csillagfényt gyújt az éj,

s tündökölsz te ott, amíg csak el nem ég.

Elkísérsz, velem vagy, mindenhol Te vársz

bíztatást sugallva, menni kell tovább.

Wolfbetta, 2012. március 27.