(Kép forrása: Kép forrása: http://2.bp.blogspot.com/ ) A Napvilág Íróklub ElektrÓda pályázatára beküldött versem, mely 2013. november 9-én Budapesten, a Bálint-házban megrendezett ElektrÓda felolvasóesten Várdai Erika (Hanga) tolmácsolásában hangzott el. Nagyon szépen…

(Kép forrása: 2.bp.blogspot.com)   Jégbe zárva (haiku)   Mázsás jégpáncél súlyától reccsen az ág, veszélyes szépség.   Farkas Erzsébet (Wolfbetta) /2014. 12. 02./

(Kép forrása: mW2.google.com) Tombol a szél, dúl a vihar, háborog a Balaton. Hullámot vet, partja kihal, ember sem ül a padon. Zúg, morajlik, tajtékot vet, hátán borul a hajó. Dúl-fúl egyre a jó öreg, mint egy betöretlen ló. Követ nyaldos és sétányt mos, teret hódít…

(Kép forrása: image.hotdog.hu) Száz téllel meghalni, százszor megújulni, kikelettel nyílni, tavasszal virulni. Ragyogni, mint a nap fent a magas égen, s aranyló sugarát szórni szerteszéjjel.   Tőről tőt nevelni, színt adni a nyárnak, mire az ősz eljő, a madárnak…

  (Kép forrása: kepguru.hu) Szürke ködbe bújó ősz időz a tájon, fázós cinke gubbaszt zúzmarás faágon.   Rőt levélke reszket, társa mind lehullt már, szél szárnyán alászáll szenderedni árván.   S ősz után a tél ér hófehér lepellel, jégkristály…

(Kép forrása: kepguru.hu) Óvó karoddal öleld Bakony a Balaton gyémántfényű vizét, s csillámporának nyári ízét tükrözze ősszel mézédes borod.   Tihanynak echoja hangozza felröppenő víg madrak dalát, az Apátság, zengő harangján boldog párok fogadalmát…

  Fekszem az ágyon csendben, s hallgatom az eső mint kopog. Ahogy cseppen, monoton dobverő üti a falraszerelt levelest.   Farkas Erzsébet (Wolfbetta) /2013. szeptember 20./

  Kövér narancs a napkorong, amint az égre bandukol, de még szemét törölve álmosan tekinget egyre. Kék azúr porond az álma. Nem szerény, ezért arany ruhába bújva lépeget, s e fényes égi test egész a holdas égig integet felénk.   Wolfbetta 2013. augusztus 22.

  Rózsa nyílik, s bimbó rengeteg rigatózik kósza széllel, szirmait lágyan simítja meg.   Száll tarka pillangó felette szárnyát tátogatva széjjel, bársonyos porával fedve be.   Édes álmot méhek gyűjtenek, sármos rózsák közt serényen csennek át…

  Végső állomás, még lelkünk összeér, nem marad, csupán magány és tűnt remény. Foszlott álmaink, mint sírban szál virág, napsütés helyett a téli táj, mi vár.   Izzó, szép szerelmünk végítéletét fájdalomtól sírva írta ránk az ég. Hullnak könnyeim, bennem…