Kellemes, lágy zene, ocarina. Ringat a dallama, nyugtat a ritmusa, szellő fuvallata száll a tenger felől, apró kis fodrokon csillog a fény. Odafent oly tisztán ragyog az azúr ég, elszállnak a gondok, újra él a remény. Elcsendesül körülöttünk a zaj, élek a lélek…

  A remény még visszakacsint az őszre és zizzen az avar a talpam alatt, mégis, oly fázósan, kabátot öltve, langy szobára vágyva járom utamat.   Idekinn a kósza novemberi szél lobogó hajamat égnek emelve, fülembe suttogva a télről beszél, s az őszt búcsúztatja…

  Porba hullott rózsaszirmod, s hantjával takart a halál. Kezemben egy szál virágot tartok, emlékezve némán.   Érzem, kérdezed most tőlem: Sírsz?..., s a rengeteg miértet. Pedig csak egy kósza könnycsepp, mely a végtelenbe tévedt.   Amíg a gyertya csonkig…

Megrekedt bennem egy pillanat, most súlytalan lebegek veled. Tenyérnyi távolság lett a perc, mely szívemben végleg itt maradt.   Sima homlokomra az idő barázdát húzva ír végtelent. Csak én magam tudom, mit jelent benne minden aprócska redő.   Tegnapunk a mába mentem…

A távolság mérhetetlen súlya fájó szívembe költözött. Várom, mikor ölelhetlek újra szorosan karjaim között.   Megállva tétovázik az idő, míg vágyom a találkozást. Úgy érzem, mint ki végtelenből jő, s bolyongva érkezik hozzám.   Kapaszkodunk az éter…

Kedves Olvasóm!   Szeretettel köszöntelek blogomon, ahol saját szerzeményú verseim, írásaim között szemezgethetsz. Igyekszem rendszeresen jelentkezni régebbi és legújabb irományaimmal,  melyeket az alábbi pár sorommal ajánlok figyelmedbe:    "Mindegy, hogy sírsz és fáj…