Rózsa nyílik, s bimbó rengeteg
rigatózik kósza széllel,
szirmait lágyan simítja meg.
Száll tarka pillangó felette
szárnyát tátogatva széjjel,
bársonyos porával fedve be.
Édes álmot méhek gyűjtenek,
sármos rózsák közt serényen
csennek át virágszerelmeket.
Wolfbetta
(2011. 05.22.)
Végső állomás, még lelkünk összeér,
nem marad, csupán magány és tűnt remény.
Foszlott álmaink, mint sírban szál virág,
napsütés helyett a téli táj, mi vár.
Izzó, szép szerelmünk végítéletét
fájdalomtól sírva írta ránk az ég.
Hullnak könnyeim, bennem csak némaság,
hontalanra vált a lét, a zord világ.
Gyertyáim fölött csillagfényt gyújt az éj,
s tündökölsz te ott, amíg csak el nem ég.
Elkísérsz, velem vagy, mindenhol Te vársz
bíztatást sugallva, menni kell tovább.
Wolfbetta, 2012. március 27.
Kellemes, lágy zene, ocarina.
Ringat a dallama, nyugtat a ritmusa,
szellő fuvallata száll a tenger felől,
apró kis fodrokon csillog a fény.
Odafent oly tisztán ragyog az azúr ég,
elszállnak a gondok, újra él a remény.
Elcsendesül körülöttünk a zaj,
élek a lélek ébredő hangjaival.
Wolfbetta
(2013. augusztus 12.)
A remény még visszakacsint az őszre
és zizzen az avar a talpam alatt,
mégis, oly fázósan, kabátot öltve,
langy szobára vágyva járom utamat.
Idekinn a kósza novemberi szél
lobogó hajamat égnek emelve,
fülembe suttogva a télről beszél,
s az őszt búcsúztatja hosszan, merengve.
Wolfbetta
(2010. november 14.)
Porba hullott rózsaszirmod,
s hantjával takart a halál.
Kezemben egy szál virágot
tartok, emlékezve némán.
Érzem, kérdezed most tőlem:
Sírsz?..., s a rengeteg miértet.
Pedig csak egy kósza könnycsepp,
mely a végtelenbe tévedt.
Amíg a gyertya csonkig ég,
lángjában megrezzen a szél,
mintha még intenél felém...,
s csillagod fénye elkísér.
Wolfbetta
(2011. október 25.)
Megrekedt bennem egy pillanat,
most súlytalan lebegek veled.
Tenyérnyi távolság lett a perc,
mely szívemben végleg itt maradt.
Sima homlokomra az idő
barázdát húzva ír végtelent.
Csak én magam tudom, mit jelent
benne minden aprócska redő.
Tegnapunk a mába mentem át,
s e napom a holnap őrzi majd.
Tavasz, vagy nyár volt? Most ősz inal,
nyomában a tél kettőnkre vár.
Wolfbetta
(2011. november 24.)
A távolság mérhetetlen súlya
fájó szívembe költözött.
Várom, mikor ölelhetlek újra
szorosan karjaim között.
Megállva tétovázik az idő,
míg vágyom a találkozást.
Úgy érzem, mint ki végtelenből jő,
s bolyongva érkezik hozzám.
Kapaszkodunk az éter hangjain,
kötélen egyensúlyozunk.
Néha billen velünk a fránya híd,
de tudjuk, összetartozunk.
Kapocsként fűznek egybe génjeink,
véred véremből csordogál.
Látom, szemed most ismét rám tekint,
s nem kérek ennél több csodát.
Wolfbetta
(2012. június 11.)
Kedves Olvasóm!
Szeretettel köszöntelek blogomon, ahol saját szerzeményú verseim, írásaim között szemezgethetsz. Igyekszem rendszeresen jelentkezni régebbi és legújabb irományaimmal, melyeket az alábbi pár sorommal ajánlok figyelmedbe:
"Mindegy, hogy sírsz és fáj nagyon,
vagy örömkönny kél arcodon,
kiáltsz, vagy halkan suttogod.
Míg írsz, papírod áztatod,
s mindent, mi benned szunnyadott,
magukba szívnak a sorok."
Több írásommal találkozhatsz még a Napvilág Íróklub oldalán Zsóka Eliza Wolfbetta név alatt, illetve a Verseskönyv internetes portálján Wolfbettaként.
Gyerekeknek szóló meséimmel, verseimmel, kratív ötletekkel várok minden érdeklődőt másik blogomon, melynek internetes elérhetősége: wolfbetta-gyermekversei.blog.hu
Köszönöm, hogy ellátogattál hozzám. Amennyiben tetszett, amit itt találtál, máskor is várlak. :)
Üdvözlettel: Zsóka (Wolfbetta)